Nagyon sok idő telt el az előző bejegyzésem óta. Annak megírásakor ígértem, hogy rövidesen lesz folytatás, de az élet (meg a lustaság? :) közbeszólt.
Majd írok az elmúlt kb. 1 évemről - mert van mit - , de most úgy érzem, pár gondolatot muszáj kiírnom magamból.
Aki ismer az tudja rólunk, hogy a családunk 2/3-ad része karatézik. Az egyharmad már gyerekkorától, a másik harmad meg már vagy legalább 5 éve. Nekem sok közöm nincsen ehhez a sporthoz, nem is értek hozzá szinte semmit. Ellenben hihetetlenül tisztelem azokat, akik ezt saját akaratukból, éveken - vagy évtizedeken - keresztül űzik.
Valahogy ez a sport nekem túl "merev", tekintélyelvű, de el kell ismerni, tiszteletre és fegyelemre nevel. Nálunk a kétharmad ugyanazokhoz az edzőkhöz jár a kezdetek óta.
Hihetetlen élményben volt részem, mert június végén részese lehettem egy karate tábornak. Persze ehhez sok minden kellett és nem mondhatom azt, hogy teljesen önszántamból mentem oda :) A 17 éves gyermek, aki éppen abban a korszakában van, hogy önbizalma alig....kitalálta , hogy nem szeretne részt venni a szokásos év végi 4 napos táborban. Jöttek is szépen sorban a kifogások (nem tudok semmit, ÚGYSE vizsgázhatok). Eddig mindig a másik egyharmaddal ment (apjával) ....de most már vele sem akart menni.
Akkor meg hiába az egy éves munka: ha nem vizsgázik, hát nem fog feljebb lépni egy fokozatot és így nem lesz meg a régóta vágyott zöld színű öve sem. Hiába készült egy évet.
Ezt nemigen szerettem volna veszni hagyni, ezért gondoltam egy merészet és felhívtam az edzőjét. Őszintén beszéltünk egymással, holott kb. eddig max. ötször beszélgettünk. A probléma megoldására fókuszáltunk mindketten. Így kiötlöttük, hogy mi lenne, ha én lennék a gyerek kísérője? háááááát eléggé hihetetlen, megvalósíthatatlan és merész ötletnek tűnt ez.....jöttek nálam is rögtön a kifogások (mint a gyereknél :) ): a munkahelyemen nem biztos, hogy kapok majd szabadságot, hiszen hó végén a zárás miatt általában senkit nem engednek el szabira. Meg a többi : SOHA nem voltam még sporttáborban és nem is ismerek szinte senkit a jelenlévők közül :D
Azonban, ha ez az ára, akkor "valahogy majd megoldjuk" jeligével elsőre az volt a cél, hogy a gyerek AKARJON menni. Annál is inkább, mert a részvételi díjat be kellett fizetni :D
Aztán a férj befizette...... az edző rám írt, hogy "úgy tűnik, hajlandó lesz jönni a lány" :D és én ugráltam örömömben, meg rögtön kiírtam a két nap szabit. Abban maradtunk, ha kell, viszem a laptopot és dolgozom.
Eljött a tábor hete. Túlóráztam végig, így szerencsére a laptop itthon maradhatott. :D
De azért vittem tanulnivalót: néhány olasz tankönyvet :D
Az indulás napján tudatosult a lányomban, hogy a kísérője ÉN leszek. Nem volt túl boldog. Mondjuk én sem voltam túl vidám, mert azt gondoltam, hogy kb. úgy fogom érezni magam, mint valami földönkívüli. És ekkor ők ketten beszélgettek számomra ismeretlen emberekről, akik szintén jönnek: a Karcsi (aki vizsgázik és tulajdonképpen azért megyünk, hogy NEKI szurkoljunk), a két Pisti, a Csabi, a Berci, a Sanyi és a Magdi meg a Máté stb.
Odaértünk végre a táborba. Férj haza, mi kaptunk egy kis házat . Közel kértük az edzőhöz, nehogy bármiről is lemaradjunk. Ahogy pakolom ki az autóból a csomagjainkat, rögtön egy apuka felajánlotta, hogy menjünk hozzájuk (!) kávézni , merthogy ő kávégépeket szerel és hozott egy kávéfőzőt kávéval, meg minden tartozékkal :D akkor jöttem rá, hogy én meg otthon hagytam a vízforralót, amit pont azért vettem tavaly, hogy ilyen alkalmakkor tudjak legalább néha-néha 2:1-es porkávét inni :D
ja, ő volt a Pisti.
és elindult a négy napos tábori kaland..... folyt. köv.